Nem értem, vajon miért háborít fel minket, hogy a hatalom mindenféle nyakatekert törvénymódosításokkal próbálja korlátozni a gyülekezési jogot és gátolni a szólásszabadságot, mikor láthatóan nem kell tartani a tömeges elégedetlenségtől. Hiszen egyre csökkenő létszámban megyünk ki az utcára, hogy hangot adjunk felháborodásunknak, miközben a kormány ámokfutása egyre elviselhetetlenebb terheket akaszt társadalmunk nyakába.
Miért duzzogunk, ha közreműködésünkkel az ötödszörre is trónra segített főpolgármester kitüntetéseket aggat, a magáról mindent eláruló külsejű Görényire, és traktorokkal behajtani tilos táblákkal szurkálja tele Budapest utcáit? Morgolódunk ugyan mikor bezárják iskoláinkat, eladják kórházainkat, doboz és vizitdíjat fizettetnek velünk, de mi mégis tisztelettudóan betartunk minden megalázó rendelkezést.
Egy demokratikusan működő országban a krónikussá vált tüntetéseknek az üzeneteit érzékelni szokta a hatalom, és próbálja a társadalom és a közte fellépő súrlódást csökkenteni. Ezzel szemben nálunk, a Rákosit leiskolázó utódok cséphadaróval nyargalnak végig a már lemeztelenített lakosságon.
Gondoljunk csak vissza az elmúlt néhány hónapra. Sikerült-e bármit is elérni békés, törvényes eszközökkel? Sikerült-e megakadályozni iskolák, kórházak, munkahelyek bezárását, intézmények elkótyavetyélését. Volt-e olyan civil kezdeményezés, ami békés úton említésre méltó eredményt ért volna el? Nem, nem sikerült szinte semmi! Azonban ennek a sorozatos kudarcnak nem csak az áldozatai, hanem táplálói is vagyunk. Az önzés, az érdektelenség, mások problémáin való átlépés az empátia teljes mellőzése az, ami örök vesztessé teheti fogyatkozó társadalmunkat. Ha a tanárok úgy érzik semmi közük az egészségügyben dolgozók tüntetéseihez, az orvosok- néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve- álságosan szemlesütve, de beseprik a vizitdíjakat, ha folyamatosan mindenki mindenkitől elhatárolódik, akkor csak egy az ami közös lesz sorsunkban, a megállíthatatlan hanyatlás. Jól példázza egymás iránti vak érzéketlenségünket a 2004.december 5-én ránk sült csúfos bélyeg. Kiknek megtörik gerincét, elhazudják múltját, az lelkifurdalás nélkül tagadja meg testvéreit.
Sajnos a társadalom nagy részének még mindig nem szállt fel a köd szürkeállományáról, és továbbra sem hiszik el, hogy a nélkülözés hosszú időre rendezkedett be otthonaikba. Hiába verik bele egyre jobban az orrukat a valóságba, még mindig elhiszik, hogy csak egy átmeneti, múló állapotról van szó. Egyre növekvő számban veszik fel a bankok örömére a horribilis kölcsönöket. Az óriási, hosszú lejáratú hiteleket cipelő tömegek nem jelentenek komoly veszélyt a népnyúzók számára, hiszen az adós ember gyenge. Félti a nehezen megszerzett tulajdonát, az átlagnál jobban retteg a munkahelye elvesztésétől, családja biztonságának megingásától. Ezért befogja a száját és, ha nem is ért egyet a kormány intézkedéseivel, összehúzza magát és csak nyel, és nyel.
Megdöbbenve olvastam, hogy vannak akik a nehéz idők átvészelése miatt vesznek fel kölcsönöket, hiszen azt hallotta, nemsokára jobb lesz. Pedig aki csak egy kicsit is használja a fejét észreveheti, hogy optimizmusra semmi ok. Az ország adósága napról napra nő és a kamatok fizetése felemészti a komplett teljes bevételeinket. Nem nehéz elképzelni, hogy ez hova vezet. Hazánk az adóságmegváltás fejében, teljes egészében idegenek kezébe csúszik át, egy ördögi terv részeként.
Ezt a megaláztatást egyetlen nép sem tűrte volna ennyi időn keresztül. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ezer éves büszke népünket sikerült egy képlékeny, jól hajlítható anyaggá változtatni? A közmondás ellenére ez a birka türelem most nem rózsát, hanem pusztulást terem.
Minden jel arra mutat, hogy ez az elnyomó rezsim törvényes, békés úton nem távolítható el. A patkányok jól tudják, -és ezt minden eszközzel próbálják is megakadályozni- hogy tartaniuk csak a szervezettségtől, és az igazán nagy tömegtől kell, mert hatalmas felháborodásuk elsöpör minden, pénzünkön vásárolt, ellenünk irányított modern vízágyút, gumilövedéket, gránátot, viperát, és akkor már nem a „békés többség”, hanem saját irhájuk megmentéséről kell sietve gondoskodniuk.
Tudnunk kell, hogy gyermekeink boldog, biztonságot hozó jövőjét csak egy nagytakarítás után kezdhetjük el felépíteni.
De Isten csak akkor fog védőkart nyújtani felénk, ha látja, hogy érdemesek vagyunk rá.